Meghatározó erdőtársulásaink

 Az erdőtársulás olyan erdei növénytársulás, melyet a fás-, a cserje-, a gyep-, a moha- és a gyökérszint növényei alkotnak, és amelyben másodlagosan állati életközösségek is megtalálják lét-feltételeiket. Az erdőtársulásokban a legfontosabb szerepet természetesen a fák játsszák. Csoportosításuk elsősorban a társulást meghatározó, főbb állományalkotó fafajok, illetve a társulás természetessége szerint történik.

Az erdők arculata az ősidők óta változik. Ez köszönhető egyrészt az embertől független természeti tényezőknek, másrészt az emberi beavatkozásoknak. Ma már nem található Magyarországon olyan erdő, melyet közvetlen emberi beavatkozás nem ért volna, de ha lenne ilyen, akkor is érvényesülnének az emberi hatások, pl. a folyó-szabályozás, a légszennyezés révén.

Vannak viszont olyan erdők, melyek nagyrészt megtartották természetességüket (őshonos fajokból állnak, természetes úton újulnak fel stb.), ezeket természetes vagy természetszerű erdőknek hívjuk.

Az erdők egy része az intenzív mezőgazdasági kultúrákhoz hasonlít (idegen fajokból és/vagy nemesített fajtákból állnak, mesterséges módon kerülnek felújításra), ezeket általában ültetvény-erdőknek hívjuk. Az ültetvényerdők szükséges mértékű fenntartása indokolt, mivel részben tehermentesítik a természet közeli erdőket, miközben védelmi szerepük is jelentős.

A természetszerű erdők hazánkban közel 900 ezer hektáron (52%) találhatóak, míg elsősorban a társadalom faanyagigényét kiszolgáló kultúrerdők területe kb. 840 ezer hektár (48%).

A bükkösök elsősorban középhegységeinkben 600 méter tengerszintfeletti magasságban, illetve az alacsonyabb, de csapadékosabb Dunántúli tájakon (pl. Göcsej, Zselicség) fordulnak elő. A levegő páratartalma és hőmérséklete határozza meg elterjedésüket. A bükkerdők lombkorona-szintjében a világosszürke, simatörzsű bükk mellett, csak elvétve jelenik meg más fa (pl. gyertyán, hegyi- és korai juhar, magas kőris, kocsánytalan tölgy, stb.)

Cserjeszintje – ha egyáltalán van – az elegyfafajok fiatalon még árnyéktűrő egyedeire korlátozódik. Az ökológiai különbséget jelző lágyszárú növényei közül a legfontosabbak: szagos müge, madársóska, bükksás, egyvirágú gyöngyperje, fehér perjeszittyó, podagrafű. Az idős bükkös lombkoronaszintje csaknem teljesen zárt, a ráeső fénynek (lombos állapotban) mindössze 8-10%-át engedi át, ezért a tavasz elmúltával igen gyakori, hogy nudum (teljesen lágyszárú növényzet nélküli) állapot alakul ki az erdőtalajon. Hazánk mai területén az idős, jó növekedésű bükkösök adják a legnagyobb fatömegű erdőket, ugyanakkor környezet- és természetvédelmi szempontból is kiemelt jelentőséggel bírnak. 

A gyertyános-tölgyesek domb és középhegységeink jellegzetes zárt lombkoronájú állományai, de szép társulásokat találunk az Alföld egyes nyirkosabb talajú részein is. Több társulás értékű változata ismert, közülük a legelterjedtebb a gyertyános-kocsánytalan tölgyes és a gyertyános-kocsányos tölgyes. A kocsánytalan és a kocsányos tölgy idős korban kiemelkedő fái mellett a gyertyán többnyire második lombkoronaszintet alkot. Jellemező kísérő fafaja a madárcseresznye. Állományaiba gyakran keveredhet szálanként a bükk, a cser, a kislevelű hárs, a magas kőris és még számos más fafaj.

Főbb cserjefajai: a fagyal, egybibés galagonya, vörösgyűrű som és az állományalkotó fő és elegyfafajok cserje méretű egyedei. Tavasszal lombfakadás előtt gyertyános-tölgyesben járva pompás lágyszárú kavalkád tárul szemünk elé, szellőrózsák, májvirágok, ibolyák, kankalinok, keltikék színpompás példányai között lépkedhetünk. 

A cseres-tölgyesek hazánk legelterjedtebb erdő-társulásai, középhegységeinkben és dombvidékeinken is elég gyakran találkozhatunk vele, első-sorban 250-400 m tengerszintfeletti magasságokban. Állományalkotó fő fafajai a kocsánytalan tölgy és a cser (az erdészeti szakirodalom a csertölgyet röviden cserként tárgyalja).  Fontosabb elegyfái a mezei juhar, kislevelű, nagylevelű és ezüsthárs, mezei szil és a vadgyümölcsök. A cseres-tölgyesek cserje- és lágyszárú szintje általában igen gazdag, mert mindkét főfafaj lombozatának szerkezete olyan (fényigényesek), hogy a fényt – szemben pl. a bükkel – jobban átereszti. A cserjeszintben leginkább csere-, ill. egybibés galagonyával, fagyallal, varjútövis bengével, húsos sommal, csíkos kecskerágóval és fekete bodzával találkozhatunk. A lágyszárú szintben számos egyszikűt pl. különböző sásokat, csenkeszeket, perjéket fedezhetünk fel. A cseres-tölgyesek virágban gazdag erdőtársulások, így kora tavasztól késő őszig az ibolya, kankalin, harangvirág, tüdőfű, nadálytő, szellőrózsa sokféle faját fedezhetjük fel a lábunk alatt elterülő gyepszőnyegben.

Az ún. tölgykőris-szil ligeterdők a folyóink, nagyobb vízfolyásaink mellékét követő, elsődlegesen a víz hatására kialakuló erdőtársulások, melyek mára már nem, vagy alig kapnak elöntést. Valaha igen kiterjedten szegélyezték különböző folyóink árterét, napjainkra sajnos a hajdani nagyszabású vízszabályozások és egyéb emberi beavatkozások folytán területük nagyon megfogyatkozott. Fő fafajuk a kocsányos tölgy, magyar kőris, és a szilfavész miatt igen megfogyatkozott vénic szil. Kísérő fafajként előfordul a gyertyán, mezei szil, fekete- és fehér nyár, valamint a vadalma. Cserjeszintje idős, kiritkult állományok alatt szinte áthatolhatatlan falat képez, gyakori a vörösgyűrű som, a galagonya, mélyebb helyeken a hamvas szeder. Gyepszintjében a tőzike, hóvirág, salátaboglárka és a sásfélék fordulnak elő. Veszélyeztetett társulások, elsősorban természet-védelmi jelentőséggel bírnak.

 A puhafás fűz-nyár ártéri ligeterdők főleg alföldi folyóink alacsony árterületének társulásai. Közös jellemzőjük, hogy állományaikat, évente többször is, tartósan víz borítja. A társulások fő fafajai a fehér fűz, fehér nyár, fekete nyár, bokorfüzek. A cserjeszintet többnyire fára felkúszó növények jelentik, így a komló, a vadszőlő és az erdei iszalag. Az évente megújuló, nitrogénben gazdag talajfelszín okán lágyszárú vegetációjára a nitrogénkedvelő növények jellemzők.

A nemes nyárak gyors növekedése intenzív gazdálkodásra ad lehetőséget. A gépi művelés miatt sematikus hálózatba ültetett fák ugyan nem az elvárt erdőképet adják, azonban a társadalom faszükségletének (pl. papírigényének) nem elhanyagolható részét ezekből az ültetvényekből teremtjük elő. Jelenlétükhöz termékeny talaj, gyökereikkel elérhető talajvíz vagy rendszeres folyóvízkiöntés szükséges. A nemes nyár ültetvények főleg a folyók hullámterében, de egyéb mezőgazdaságilag művelt területeken is fasorként és fatermesztő ültetvényként nagyon hasznosak.

 A kultúrerdők közül talán a legfontosabbak az ország erdeinek kb. hatodát adó, rövid vágásfordulójú akácosok. Több száz évvel ezelőtt Amerikából honosították. Fája sokoldalúan hasznosítható (tűzifaként jelentős, mivel fája nedvesen is jól ég). Jelentősége a gyengébb talajokon van, ilyen helyeken az erdőtelepítéseknél sokszor csak ez a fafaj jöhet szóba. Az akác kiváló mézelő, így az erdei mellékhaszonvételekben betöltött szerepe is kimagasló. Sokszor jó termőképességű termőhelyeken találhatjuk, ahol gazdaságosabban és természetszerűbben lehetne hazai fafajokkal gazdálkodni, de átalakításuk igen munkaigényes és költséges.

A fenyvesek avarjának amúgy is lassú bomlását a viszonylag kevés csapadék még jobban hátráltatja, így a lágyszárú szintje teljesen hiányzik. Általában elegyetlenek, vagy az erdei- és a feketefenyő egymással való elegyedése a jellemző. Hazánkban jelentősége elsősorban az erdei- és fekete-fenyveseknek van, de luc- és vörösfenyővel is találkozhatunk erdeinkben. Elegyetlen állományaik ökológiailag instabilak, mivel rengeteg károsító lép fel a mesterségesen ültetett fenyveseinkben, bizonytalanná, kockázatossá téve a velük való erdőgazdálkodást.

Menü

Főoldal

Navigáció