Történelmi visszatekintés

 A Kárpát-medence erdői az Észak- és Közép-Európát a földtörténeti negyedkorban elárasztó jegesedés, a jégkorszak késői würm-szakasza után, a légkör felmelegedésével párhuzamosan fokozatosan fejlődtek ki az utóbbi 12-10 ezer év alatt.

A botanika és a történeti természetföldrajz akként rekonstruálja térségünk kb. 5 ezer évvel korábbi természeti arculatát, hogy a Kárpát-medence nagyobbik részét erdő borította. A medence középső tájain - vagyis a Nagy-Alföldön - azonban nem jött létre összefüggő erdőtakaró, elsősorban klimatikus okok miatt. A Nagy-Alföld vegetációját az erdős sztyeppe jellemezte. Vagyis hatalmas füves síkság volt, amelyet kisebb-nagyobb lombos liget-erdők tarkítottak. Ezen belül sok volt az un. vizes élőhely is: mocsár, láp, tó, ér, patak, a folyók mentén ártéri területek.

Az ember megjelenése
Az ókor a Kárpát-medencének a folyamatos élelmiszer termelésre, és így az állandó letelepedésre is alkalmas belső területein jelentős változásokat hagyott a táj természeti arculatán. Úgy becsülik, hogy az eredeti, természetes növénytakarójának kb. 25 %-át elveszítette, és ez első sorban fás növényzetet jelentett.

A magyar középkor
A nagy arányú életmódbeli és politikai változások már erőteljesebben érintették az erdőket is. A korábban törzsi tulajdonba nem került földek, erdők, vizek a királyi vagyont gyarapították. Meg kellett szervezni az így kialakult hatalmas királyi birtok védelmét és kezelését, hasznosítását. E célból hozták létre a királyság első két évszázadában a királyi erdőóvók, a vadóvók és a vízóvók, valamint az erdőispánságok intézményét.

Az erdőhasználat és hasznosítás a középkor elején még rendszertelen szálalást jelentett. Vagyis kiválasztották és kivágták az erdőből a szükséges méretű, minőségű és fafajú fát (építkezéshez, kézműves célra, faszén égetéshez stb.), valamint a tűzifát, az erdő regenerációját pedig a természetre bízták.

Az említetteknél súlyosabban terhelték a bioszférát azok a beavatkozások, amelyek erdőirtást vagy lecsapolást, víztelenítést jelentettek kultúrterület, főként a mezőgazdasági termelést szolgáló földek nyerése céljából. A középkor az erdőirtás korszaka volt szerte Európában, Magyarországon is, eszményképe pedig az erdőirtó, szűzföldeket feltörő ember. Külön intézményrendszer alakult ki az erdőirtás céljára: a soltészség. A soltészek (schulthkeisz) olyan szervezetbe tömörült telepesek voltak, akik különféle adományok és kiváltságok ellenében egy adott területen gyökerestől kiirtották az erdőt a mezőgazdasági kultúra számára. Az „Aszaló”, „Aszalós”, „Aszalós ortvány” „Égetterdő” helynevek arra utalnak, hogy az erőirtást gyakran erdőégetéssel kapcsolták össze.

A zömmel szász telepesekből álló soltészség mellett a kenézség volt a másik erdőirtó szervezet, amelyet viszont Dalmáciából és az Al-Duna vidékéről betelepedett pásztorok alkottak, akik elsősorban legelőszerzés céljából irtották az erdőt (főként Erdélyben).

A felvilágosult abszolutizmus klasszikus megszemélyesítője, Mária Terézia királynő volt az, aki ennek a történelmi igénynek kielégítése érdekében többek között két kiemelkedő fontosságú intézkedést hozott.

Az egyik: az 1735-ben Selmecbányán létrehozott bányatisztképző iskolát (Bergschule, másként Bergscola) 1770-ben három tanszékkel (professzura) működő mérnökképző akadémia rangjára emelte. A tantervi utasítás, a "Systema" jóváhagyó határozatában a királynő még külön is kihangsúlyozta: "… az erdők művelésére is különös gonddal legyenek".

A királynő másik nagy fontosságú intézkedése a Magyar Királyságra 1769. december 22-én kiadott erdőrendtartása volt, amely nyomtatásban 1770-ben jelent meg és terjedt el az országban"A fáknak és erdőknek neveléséről és megtartásáról való rendelés" címen.

Az elméletben fejlődés, a gyakorlatban rablógazdálkodás
A nagy forradalomba torkollott francia felvilágosodás, majd a Nyugat-Európában kibontakozó első ipari forradalom nyomán Magyarországon is érlelődtek a nagy társadalmi-gazdasági paradigmaváltás, egy polgári rendszerváltás feltételei. Ez az erdészet vonatkozásában azt jelentette, hogy az erdő, mint nyersanyag és energiaforrás egyre inkább felértékelődött és így mindinkább a piaci marketing tárgyává vált. Ez pedig egyre alaposabb szakértelmet kívánt meg az üzleti élet erdészeti szereplőitől.

Nem véletlen tehát, hogy a XVIII - XIX. század fordulója táján több szakiskola is megkezdte működését (Liptóújvár, Kismarton, Keszthely, majd Nagyszeben). A pesti egyetemen is tanítottak erdészeti ismereteket.

A legnagyobb jelentőségű és legmaradandóbb hatású intézkedés az volt, hogy I. Ferenc király döntése alapján 1808-ban Selmecbányán létrehozták az erdőmérnök képzés önálló tanintézetét, a Forstinstitutot.

Az 1848-as polgári forradalom legfontosabb erdészeti következménye az volt, hogy a jobbágyság megszüntetése nyomán kihasították a nagybirtokok erdeiből az úrbéres erdőket és megalakultak az erdőbirtokossági társulatok. Mindez azonban hosszan elnyúló folyamat volt.

Maga a polgári átalakulás igazából az 1867-es kiegyezés után indulhatott be az erdészetben. Ennek motorja egy társadalmi szervezet: az 1866-ban alapított Országos Erdészeti Egyesület volt. Legfőbb tudatformáló eszköze pedig az 1862-ben megindított és 1873-ban az OEE tulajdonába került "Erdészeti Lapok" c. folyóirat. Mindkét intézmény alapítása óta mindmáig létezik, működik.

Az 1867 utáni fejlődés fontosabb tényei röviden a következők. Az országgyűlés 1879-ben megalkotta az első polgári erdőtörvényt, (XXXI. tv.) amely igyekezett az erdőket megvédeni a profithajszoló kizsákmányolással szemben, és előírta a gazdálkodást szabályozó erdőgazdasági üzemtervek bevezetését (ami ezután 1880-nal kezdődően meg is történt). 1883-1892 között kiépült az alsó fokú állami erdészképzés iskolarendszere is (Ásotthalma, Temesvár Vadászerdő, Liptóújvár, Görgényszentimre). Megszületett a magyar nyelvű erdészeti szakirodalom (mivel ez eddig túlnyomóan német nyelvű volt). Selmecbányán 1897 végén létrehozták a Királyi Magyar Erdészeti Kísérleti Állomást a szaktudomány fejlesztésére (ami ma is működik Erdészeti Tudományos Intézet néven budapesti központtal).

Miközben a szellemi szférában ez a gyors és látványos pozitív fejlődés végbement, aközben az erdőgazdálkodás gyakorlatában éppen ellentétes, negatív előjelű folyama ment végbe. A vagyon gátlástalan használatán kívül más regulát ismerni nem akaró pénztőke a tudomány és technika vívmányait (pl. az erdei vasút) a maximális piacgazdaság rendszerét rászabadította a magyar erdőkre is.

A nagy tarvágásokat csak kis mértékben követte a szakszerű erdőfelújítás és erdőápolás. Így azután a mai országterület lombos erdei nagymértékben leromlottak. A nemes tölgyeket és a bükköt visszaszorították egyes elegy fafajok (gyertyán, cser, magaskőris), s főként az úrbéres erdőkben az észak-amerikai eredetű akác. A szálerdők jórésze pedig elsarjasodott. Számos kopár is keletkezett az arra amúgy is hajlamos területeken, sekély talajú hegyoldalakon.

Mindazonáltal a még mindig 25-27 %-os erdősültségű történelmi Magyarországon az erdőgazdaság és a produktumaira épülő faipar gyorsan fejlődő, jelentős perspektivikus nemzetgazdasági ágazatnak ígérkezett.

A két világháború közötti korszak
A várható fejlődést derékba törte a nemzet egész sorsával együtt az első világháborút lezáró trianoni békediktátum 1920. június 4-én. Következményeként az erdészet még az átlagosnál is nagyobb veszteségeket szenvedett. Elvesztette erdőterületének 84,1%-át, mégpedig a gazdasági és természetvédelmi, s idegenforgalmi szempontból legértékesebb erdőket. Továbbá a selmeci főiskolát, a négy kísérleti állomás közül hármat, a kísérleti területek nagyrészét, rengeteg államerdészeti ingatlant stb. A kiképzett személyzet jórésze is az elcsatolt területeken maradt.
Az erdős Magyarország egy csapásra Európa erdőben-fában negyedik legszegényebb országává vált, amelynek erdősültsége még a 12 %-ot sem érte el.

A szakma országos vezetése azonban - élén Kaán Károly erdőmérnökkel, az államerdészet vezetőjével - gyorsan kidolgozta a gyökeresen megváltozott adottságoknak megfelelő új erdészeti politikát. Ennek két egyszerű, világos alapelve volt: 1. Megvédeni és szerkezetükben javítani, a természetes állapotukhoz minél közelebb visszavinni a megmaradt erdőket. 2. Minden lehetséges módon növelni az ország erdőterületét, elsősorban (humánökológiai szempontok miatt is)a fátlan Nagy-Alföldön.

A háborút követő évek nyomorúsága, majd pedig az 1929-1933 évi nagy gazdasági világválság azonban erősen behatárolta ennek a politikának megvalósítási lehetőségeit. Azután pedig következett a II. világháború.

A két világháború közötti korszak kiemelkedő szakmai eseménye volt második korszerű polgári erdőtörvényünk és egyben az első magyar természetvédelmi törvény, az 1935. évi IV. tc. megalkotása. Továbbá a II. Erdészeti Világkongresszus megrendezése Magyarországon 1936-ban. (Eddig mindössze 12 erdészeti világkongresszust rendeztek, ezért ez a korai alkalom igen nagy elismerést jelentett a magyar erdészet számára.)

A II. Világháború utáni évtizedek
A Dunántúlon még dörögtek a fegyverek, amikor 1945 márciusában a még Debrecenben székelő Ideiglenes Nemzeti Kormány egy olyan történelmi jelentőségű rendeletet alkotott, amely elsőrendű módon és mélyen érintette az erdőket, az erdészetet is. Ez "a nagybirtokrendszer megszüntetéséről és a földmíves nép földhöz juttatásáról" szóló 600/1945.M.E. számú rendelet volt (amelyet még abban az évben törvény rangjára emeltek).

Az érintettek részéről érhető módon sok könnytől és fájdalomtól kísért "történelmi földindulás" volt ez, mivel a földbirtokok erdeiből a 100 kat. holdon felülieket állami tulajdonba vették, a 10-100 kat. hold terjedelműeket pedig állami ellenőrzés alatti községi tulajdonba vonták.
Erdészeti szempontból a következmény az volt, hogy hatalmas állami erdőbirtok jött létre. Az erdők tekintetében az állami tulajdonforma és az arra épülő gazdasági szervezet vált meghatározóvá (mindmáig).

Az államosítást később követte még egy kisebb, de nem kevésbé történelmi "földcsuszamlás". 1959-60-ban végbement a mezőgazdaság tömeges kollektivizálása, s gyakorlatilag véget vetett az egyéni és a társult magántulajdon létezésének az erdőkben. Termelőszövetkezeti tulajdonná változtatta azokat, ami az ún. szocialista tulajdon másik kategóriája volt az állami tulajdon mellett.
A háborús évek hadigazdasága, majd a front átvonulása, azután az ország újjáépítése, a gazdaság talpra állítása újabb erőltetett igénybevételt jelentett az erdők számára.

A rendkívüli állapotok az 1950-es évek első felében normalizálódtak. Ekkor az ország export-import mérlegének javítása, a devizaterhek, a súlyos importterhet jelentő fa- és fatermék-behozatal csökkentése érdekében megkezdődtek az egyre nagyobb méretű erdőtelepítések, - amelyek azután az állami költségvetés teherbírásának függvényében váltakozó intenzitással folytak napjainkig.

A nagyarányú erdőtelepítések következtében (hosszú évszázadok után először) az ország erdőterülete ismét növekedni kezdett, és az ezredfordulóig az 1945. évi 11,8%-ról 19,2%-ra emelkedett. Emellett nagyarányú fásítások is történtek, részben az emberi környezet, részben az ökológiai adottságok javítása céljával.
Mindazonáltal az erdészeti politika nem vált termeléscentrikussá, hanem éppen ellenkezőleg: többcélúvá. A deklarált és a gyakorlatban követett hármas funkció a következő volt: termelési, védelmi és közjóléti.

Az állami erdőrendezőség intézménye is nagyarányú fejlődésen ment keresztül ezekben az évtizedekben. Az 1970-es évek elejére az ország valamennyi erdejére elkészült az üzemterv, s ennek alapján már megbízható országos erdőleltárt is lehetett készíteni.
Nagy fejlődésen ment keresztül az erdészeti-faipari termelést alátámasztó ágazati infrastruktúra többi ága, így a szakoktatás és tudományos kutatás is. Az 1934-től a budapesti műszaki, majd agrártudományi egyetem soproni karaként működő Erdőmérnök Kar 1952-től ismét mint önálló, egyetemi rangú Erdőmérnöki Főiskola, 1962-től pedig új karral bővülve, mint Erdészeti és Faipari Egyetem folytatta tevékenységét, ugyancsak bővülő szervezettel és oktatási-képzési tartalommal. Az 1950-es években megindult az erdőgazdasági szakmunkásképzés, továbbá középfokú szakiskola létesült Sopronban, Szegeden, később Mátrafüreden.

A félévszázados kísérleti állomást 1949-ben a tudomány intézményrendszerének általános átszervezése keretében alaposan átszervezték, s ugyancsak egyre bővülő apparátussal, a budapesti központ irányítása alatt regionális vidéki kutatóállomások hálózatával folytatta sokoldalú munkáját, immár Erdészeti Tudományos Intézet néven. Ugyanakkor létrejött a Faipari Kutatóintézet, s szintén 1949-ben (a Magyar Tudományos Akadémia átszerve zésének során) megalakították az MTA mindmáig működő Erdészeti Bizottságát is.

Az erdőtörvény kapcsán meg kell említeni, hogy a természetvédelem az 1970-es évek elejétől mindinkább elvált az erdészettől, erős ütemű fejlődésnek indult, s 1976-ban az Országgyűlés megalkotta az első önálló magyar természetvédelmi törvényt is.

Az itt dióhéjban bemutatott gyors és nagyarányú fejlődés elsősorban az erdőgazdálkodás állami szektorára volt jellemző. A termelőszövetkezeti szektorban mindez kisebb méretarányban jelentkezett. Főleg a fakitermelés gépesítésére és a fagyártmány termelés létrehozására irányult a legtöbb szövetkezetben.

Az "erdőművelés aranykorának" az 1968-ban bevezetett, majd megfeneklett gazdasági reformkísérlet (az "új mechanizmus") vetett véget. A reform a szocialista rendszer versenyképességét kívánta volna fokozni. Mégpedig a piacgazdasági rendszer egyes elemeinek beépítésével, mindenek előtt a profitorientáció, s az ahhoz kapcsolódó vállalati és egyéni nyereségérdekeltség erőteljes fokozásával.

Az erdőgazdálkodás közgazdasági természetének ez az orientáció csak korlátozottan felel meg. Ezért is, majd pedig a '80-as évtized likviditási válságjelenségeinek talaján a fejlődés korábbi lendülete lefékeződött. A polgári rendszerváltás után

Az 1989/90-es rendszerváltás a korábbi történelmi alkalmakhoz hasonlóan ismét komoly változásokat jelentett a magyar erdészet életében, elsősorban a tulajdonviszonyokban.
Az egykor egyéni és közösségi magántulajdonban volt, de nem államosított, hanem szövetkezeti tulajdonba vont erdőket ismét magántulajdonba adták. Sőt még kb. 200 ezer hektár állami erdőt is privatizáltak olyan helyeken, ahol a privatizációs igények kielégítésére rendelkezésre álló földalap kevésnek mutatkozott. Az állami erdők (az összes erdőterületnek csaknem 60 %-a) a Kincstári Vagyon igazgatóság tulajdonosi körébe került.

A magánerdőkben az erdőgazdálkodás kötelezően kollektív folytatásához (természetesen több tulajdonos esetében) többféle szervezeti forma közül lehetett választani. Megemlítendő ezzel kapcsolatban, hogy az 1994. évi XLIX. törvény ismét megteremtette az erdőbirtokossági társulatok létrehozásának lehetőségét, de nem törvényes kényszerrel, hanem csak szigorúan önkéntességi alapon.

A tulajdonváltás a magánerdőkben sok problémát vont maga után. Számos helyen be sem indult, vagy csak akadozva, a gazdálkodás. A megalakult Magán Erdőtulajdonosok és Gazdálkodók Országos Szövetsége, mint érdekképviseleti szervezet megkezdte a problémák megoldására irányuló működését, s ennek bizonyos eredményei már megmutatkoztak.

A rendszerváltás után az egész magyar nemzetgazdaság teljesítménye hosszú évekre visszaesett, s időnként súlyos egyensúlyi problémák mutatkoztak a központi költségvetés terén is.
Mindez azzal a következménnyel járt az erdészetre nézve, hogy kezdetben a pénzforrások beszűkülése miatt az erdőtelepítések mennyisége is erősen visszaesett. Napjainkra viszont elérte a rendszerváltás előtti szintet, melyben a magántőkére alapozott telepítések dominálnak.

A társadalmi-politikai viszonyok megváltozása, valamint a környezetvédelem eszméjének nagyarányú előretörése szükségessé tette az erdészeti politika újragondolását és a jogszabályrendszernek az új körülményekhez való igazítását is. Erre két nagy jogalkotási körben került sor.

Az első keretében az Országgyűlés 1996-ben egy jogalkotási csomagban három sarkalatos törvényt fogadott el:
- a természet védelméről szóló 1996. évi LIII. törvényt,
- az erdőről és az erdő védelméről szóló 1996. évi LIV. törvényt, valamint
- a vad védelméről és a vadgazdálkodásról szóló 1996. évi LV. törvényt.
A három törvény együttes megalkotása egyik oldalról jól jelzi, hogy a három szabályozási terület szoros kapcsolatban áll egymással, másik oldalról viszont érzékelteti azok jogi és államigazgatási értelemben vett függetlenedését is.

A megváltozott körülmények szükségessé tették a hatósági munka, valamint az erdők és az erdőgazdálkodás fölötti állami felügyelet megújítását, aktualizálását is.
Ennek keretében az Erdőrendezési Szolgálat és az erdőfelügyelőségek összevonásával 1997-ben létrehozták az országos hatáskörű Állami Erdészeti Szolgálatot. Az új szervezet egy központi és tíz területi szervből állt.

Magyarország 2004. május 1-vel az Unió teljes jogú tagállamává vált. Ez a történelmi lépés új fejezetet nyitott az ország történetében.
Az Európai Uniónak nincs ugyan a tagállamokra kötelezően alkalmazandó erdészeti politikája, azonban más szakpolitikák – így elsősorban a környezetvédelem, vízgazdálkodás, kereskedelem – területén egyre több olyan szabályozás lép hatályba, amelyek az erdők védelmére, az erdőgazdálkodásra is közvetlen hatással vannak.

A második jelentős jogalkotási körre 2009-ben került sor, amikor az Országgyűlés elfogadta az erdőről, az erdő védelméről és az erdőgazdálkodásról szóló 2009. évi XXXVII. törvényt. Az ágazati szabályozás viszonylag rövid időn belüli ismételt megújítására több fontos változás miatt kellett sort keríteni:
- Az ezredfordulón még javában folyt a kárpótlás és vagyonnevesítés, így időközben az erdőgazdálkodók száma több mint tízszeresére, az erdőtulajdonosok száma több százszorosára emelkedett.
- A tulajdonrendezést követően a tulajdonosi és erdőgazdálkodói viszonyok teljesen átalakultak. Kialakult egy szakmailag felkészült, hosszútávon gondolkodó magánerdő tulajdonosi és gazdálkodói réteg, de egészen más keretek között, mint azt korábban feltételezték a jogalkotók.
- 2007-ben továbbá megszűnt az erdőfenntartási járulék jogintézménye, amely az erre épülő erdőfelújítási előírások újragondolását és az erdészeti szankciórendszer átalakítását is szükségessé tette.
- Az erdőgazdálkodók által az elmúlt évtizedben megkezdett természetközeli gazdálkodási módszerek törvényi hátterét is meg kellett teremteni, valamint az Európai Unióhoz való csatlakozásunkhoz kapcsolódóan az uniós környezetvédelmi, elsősorban a Natura 2000 területekre vonatkozó szabályozásnak való megfelelést is biztosítani kellett.
- A szabályozás egyes elemeinek megújítását igényelte – ugyancsak az Európai Unióhoz való csatlakozásunkhoz kapcsolódóan – az Új-Magyarország Vidékfejlesztési Program erdészeti támogatásainak elindítása is.
- Ezen kívül az új törvény az illegális fakitermelések elleni hatékonyabb fellépésre is számos új jogintézményt vezetett be.

Az elmúlt időszakban, illetve napjainkban a mindenkori kormányzat fontos törekvése az államigazgatási rendszer ésszerűsítése. Ennek jegyében az Állami Erdészeti Szolgálat – a központ és a területi igazgatóságok részbeni szétválasztásával – 2008. január 1-től a Mezőgazdasági Szakigazgatási Hivatal részévé vált.

A fővárosi és megyei kormányhivatalok felállításával a széttagoltság – immár szakmai téren is – tovább erősödött. A területi erdészeti igazgatóságok ugyanis 2011. január 1. óta a fővárosi és megyei kormányhivatalok mezőgazdasági szakigazgatási szerveiként működnek, míg a központi erdészeti igazgatóság – ettől kezdve már csak szakmai irányítási felügyeletet gyakorolva a területi igazgatóságok felett – a Mezőgazdasági Szakigazgatási Hivatal szervezetében maradt.

Menü

Főoldal

Navigáció